Közeli tervek :-)

Azt mondják, ha leestél a lóról, mielőbb vissza kell rá ülni… Öt nap múlva lekerül a gipsz a lábamról, és bár tudom, hogy nem fogok rögtön versenyt futni, azért lassan visszatérhetek a normális életmódhoz. Alig várom, hogy a kötelezettségek és a napi rutin mellett megint nekiindulhassak egy-egy kirándulásnak az Őrségbe vagy máshová… de van bennem félelem. Mert az “akármi történhet” csak akkor válik ijesztővé, ha tényleg egyszer bajba kerül az ember. Hála Istennek az nem én vagyok, aki egy “kis” lábtörés után, engedve a psziché szorításának soha többet ki nem mozdul, de azért szorongok egy kicsit. Úgy tervezem, ahogy autóba tudok ülni, először kimegyek a szentendrei Skanzenbe – ami szintén nagy kedvencem -, “tokkal vonóval” 30 km… mióta vonat közlekedik a tájegységek között, azóta gyalogolni is alig kell. Aztán majd szépen emelem a tétet. Vissza fogok ülni a lóra. 🙂

A kép Farkasfán készült tavaly. *sóhajt*

Reklámok

Ajánló

Mostanság fejben utazom. Milyen igaz, hogy a gondolatoknak nem szab határt semmi: sosem látott, ismeretlen tájakra képzelem oda magam, vagy éppen a már bejárt helyeket járom be újra és újra, emlékeimre és a fényképekre hagyatkozva.
Kicsit kilóg ebből a blogból, de azért meg szeretném mutatni Németújvár (Güssing) várát, mert egy rövidebb őrségi tartózkodás alatt is meglátogatható, elég egy fél napot rászánni. Ugye megint ott kezdődik a dolog, amit a korosztályomnak nem kell magyarázni: az ember átgurul a határon… ugyanazon a határon, ahol néhány évvel ezelőtt még félre kellett állni és ki kellett bontani az Olaszországból hozott elektromos fogkefe dobozát, mert a határőr nem tudta, hogy mi az… Nyah…. hát ilyen öreg vagyok / nem volt az olyan régen (nem kívánt rész törlendő) 🙂 .
Szóóóóóval, amit Güssingről tudni kell az itt van… A vár sokáig láthatatlan az útról, aztán egyszer csak támad egy rés a bokrok között: vészfék, visszatolat… majd inkább megfordul és megáll… a kis kilátóhelyről pedig ezt lehet látni:

A vár csodás: málladozó vakolatú vastag falak… meszelt falú termek… boltíves ablakok. Időutazás, amit annyira szeretek: kovácsolt vas tárgyak, fegyverek… használati eszközök: ruhák, amelyek régen hús-vér embereket öleltek körül… a régi csodaszép étkészlettel megterített asztal, körben faragott támlás, bőrbevonatú székek, mintha csak azt várná minden, hogy a Batthyány család tagjai belépjenek az ajtón… régen elhalt rokonok sárguló képei üveg mögé zárva. Nem is sorolom tovább, inkább felteszek az átlagosnál kicsit több képet – kedvcsináló gyanánt. 🙂


Húsvétra

A restaurálás csodálatos tudomány, de sajnos előfordul, hogy többet árt, mint használ. Velemér szentélyében a Veronika kendő Krisztus arca a kidülledt szemével elképesztő kontár munka, mintha egy óvodás gyerek rajzolt volna ceruzával szemet “a bácsinak” (lent). Papp Gábor “A bölcsesség házat épít magának” c. filmjében a technika segítségével visszaállították a szép arcot olyanná, amilyennek 1378-ban Aquila János megfestette. Ezzel kívánok most áldott Húsvétot minden erre járónak.

A téma a földön hever… :-P

Épp a múltkor gondolkoztam azon, meddig lehet egy ilyen naplót vezetni… Nem olyan nagy tájegység ez, már majdnem mindenhol voltam, igyekeztem megörökíteni az aktuális hangulatokat is… talán egyszer már nem tudok mit írni.

Nem voltam viszont még a Himfai parkerdőben a tónál, ezért amikor vasárnap Lazacomék Mohács felé vették az irányt, én elindultam felfedező útra. Szép idő,  virágba borult óriásgyökerű fák, vastag avarszőnyeg… de olyan vastag, hogy frankón bokáig ér. Szép az élet, délutánra tele vagyok tervekkel, tüpptürüppp….

Lefényképezek egy újabb gyökeret, a kettő szép lábikómat, ahogy ellepik a cipőmet a száraz levelek, tök vicces, kac-kac. Aztán lépek egyet, kicsit megcsúszok, leülök. B*us, hát nem kibicsaklott a bokám!, kicsit fáj, de azért már állnék fel, hiszen ilyesmi milliószor előfordul, de észreveszem, hogy a bokám meglehetősen fura szögben áll a lábszáramhoz képest. Ülök a levélszőnyegen, igyekszek nem lenézni, nehogy eldobjam magam, telefonálok aranyos Cseriéknek, hogy ha megtennék azt az apró szívességet, hogy összeszedik “a mi Erikánkat” a himfai tó partjáról, nagyon hálás lennék, mert szerintem eltörtem a lábam.

Persze ha már a nyakamban lóg az eszköz, le is fényképezem a kérdéses testrészt, bár elég nehéz úgy, hogy közben én magam ne nézzek oda… gyengébb idegzetűek ne kattintsanak rá! 🙂

Szegénykék rohannak, fél óra múlva érkeznek, Ildi elvisz a körmendi kórházba, Zsolt hazaviszi az autómat, utána fordulnak egyet és behozzák az összes cuccomat. Még fel sem fogtam a szitut, már tolnak be a műtőbe, zöld köpenyek, maszkok, lámpák a fejem felett… tiszta Vészhelyzet. De mit keresek én itt?

Kaptam a lábacskámba értékes fémlemezt plusz nyolc csavart. Ráadásul az érzéstelenítésben végzett operáció alatt részt vehettem az egyenes adásban: “…ne nyolcast, tízest…. hű, mennyi vér…. most megfúrjuk…. bzzzzzzz….. szép öltések lesznek, mint a bőrfotel…. magát ezentúl fémdetektorral simán meg lehet majd találni…. he-he….” Aztán kaptam mindezt rögzítendő jó nehéz gipszet. Mindezt az utolsó “avaros” fényképtől számítva cca. három óra alatt. Mikor visszatoltak a szobába, csak bámultam a falat és arra gondoltam, hogy ez nem igazság, kb. mostanra akartam a Miród forráshoz érni és fényképezni a stációkat, aztán pediglen a Kosbor Ágihoz akartam menni ellenőrizni a medvehagyma termést. Mondom: nem igazság. 😦

Mi a jó? (Mert jó mindig van, max. nem mindig lácccccccik. 🙂 ) 1) Cseriék, akik BARÁTOK. 2) A baleseti ügyeleten épp egy traumatológus, tapasztalt sebész volt szolgálatban. 3) Kiderült, hogy már mennyi ismerősöm/barátom van a környéken, több sms-t, telefohívást és levelet kaptam még olyan valakitől is, aki azelőtt nem is tudta a számomat. 4) ………… na, azért több jó most így hirtelen nem jut eszembe….. :-/

Tegnap felkerültem Pestre, hat hét szobafogság következik. 😦 Nem tudok kimozdulni, nem tudok autót vezetni,  ugrott egy toszkánai utazás. 😦  Viszont van egy, az autó ablakának porába rajzolt őrségi szívecském.

Na ugye, hogy mindig van miről írni…? 😛

Dezsavű Tökfesztivál :-)

-Megyek le hétvégén, Cseriéknél egyedül keringőzök az apartmanban, nem jössz?, dumálunk egyet.

-Á, most asszem nem…. így és úgy van a családi helyzet, egyedül leszünk a lányommal meg az unokákkal, kirándulást ígértem nekik a Mecsekbe…. blablablabla……

Tíz perc múlva:

-Na figy, jövök, de remélem nem baj, mert akkor jön a gyerek is meg a két unoka. De azért majd dumálunk is, megígérem.

Egy szavas választ írtam nekije, b-vel kezdődik…. 😀 , mint “boldogság” – természetesen…. 🙂 🙂

Egy délután valamikor…

… megint a Hársas tó partján ülök, nézem a kacsákat, ahogy fel- és leszállópályának használják a sárgás-zöld vízfelszínt…, próbálom lefényképezni a halak nyomán kirajzolódó karikákat és fodrozódásokat. Meglehetősen magányosnak érzem magam, az hogy szeretek egyedül lenni, nyilvánvalóan egy „eredmény”, egy kényszer-szülte helyzet, amelyet az elmúlt években kialakítottam és elfogadtam, de semmiképpen nem egy paradicsomi állapot. Kicsit fájó szívvel gondolok az utóbbi időben meglazult, vagy teljesen felbomlott barátságokra, de sokadszorra elemezve is a történteket, arra jutok, hogy nem bánom. Mert nem kell mindenáron barátság, nem akarok megfelelni feltételeknek, hogy szeressenek. Talán ez a „kevesebb a több” esete – milyen jó kis mondás ez.

Aztán persze szokás szerint azon is el lehetne gondolkozni, hogy aki egyedül van, nem biztos, hogy magányos… hiszen ültem én már úgy társaságban valakivel az oldalamon, hogy a legszerencsétlenebbnek éreztem magam a világon, sőt, az egész univerzumban. Hársas tó, Hársas tó… mindig kihozod belőlem a melankolikus alig-rejtett énemet… 🙂

Egyébként sem vagyok magányos most, ezen a padon, mert itt van velem Coelho, akivel éppen ismerkedünk. Bizony nem szép dolog, hogy a világ három legjobb írója közé besorolt brazil írástudót eddig hanyagoltam, de valamiért így alakult. Stílusosan (és véletlenül) a „Piedra folyó partján ültem és sírtam” című kötetét tartom a kezemben. A keskeny gerincű kis könyvet egy nap alatt ki lehet(ne) olvasni, de igazából  ez nem történhet meg: nem véletlen adtak ki naptárakat, és egy egész kötetet is Coelho idézetekkel, valóban minden bekezdésben van legalább egy mondat, vagy maga az egész bekezdés, amely arra késztet, hogy felemeljük a fejünket és kicsit elgondolkozzunk az olvasottakon és azon, hogy mi miért nem tudunk ilyen tuti mondatokat kitalálni.

Coelho sokakat megérint, mert nem is gondoljuk, de annyira egyforma az életünk… millió és millió árnyalatot hordozva, de mindannyian küzdünk a fájdalmainkkal, félelmeinkkel… és vágyunk a szeretet egy aprócska morzsájára; gyermekien hisszük, hogy csodák bizony léteznek, és velünk is megtörténhetnek.

“Isten minden nap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi minden nap úgy teszünk, mintha nem is létezne […] De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.”

Ez tetszik! Hűvösödik… visszaveszem a pulóveremet, a sálamat, visszateszem a könyvet a táskámba. Még bedobálok egy-két kavicsot a tóba, aztán autóba ülök és elindulok… hátha a mai napra rendelt “mágikus pillanat”-ot még nem szalasztottam el.

Templomos :-)

Találtam egy templomot. Bizony. 🙂 Nem kell annyira vigyorogni, van aki pénztárcát talál vagy ilyesmit, én nem kezdek ilyen sablonos dolgokkal. A rönöki Szent Imre templom benne van ugyan az útikönyvben, de abban annyi minden van még egy ilyen viszonylag kis tájegységre is, hogy turista legyen a Suzukijában, aki mindent észben tud tartani és meg tud látogatni. Szóóóval egyik este böngészem a könyvecskét, kihajtogatom a szamárfüleket, amiket emlékeztetőül behajtogattam régebben: ezt is láttam, azt is… és akkor észreveszem ennek a csodás templomnak a fényképét, és biztos bamba képet vágok, hiszen hatmilliószor átjöttem már Rönökön, csak megláttam volna egy EKKORA templomot!!!

Mindenesetre hazafelé a mögöttem autózók nagy gyönyörűségére lépésben gurulok át a falun, és valóban ott van egy tábla, hogyaszonya, templom balra 2500 méter. És tényleg! Szakadozott kis út visz tovább, ahogy kiérek a faluból, már látszik a torony egy dombnak a tetején, szépséges karcsún emelkedik a fák koronája fölé, messziről látszanak a mókás sárkány(?)fejes vízköpők a tető aljában.

Sétálok a gondozott parkban, elolvasom a nagy táblán a történetet, ami itt jól le van írva, csak az hiányzik az írásból, hogy a szép aranyozott kereszt azután került fel a helyére, miután II. János Pál pápa megáldotta 1991-es magyarországi látogatása alkalmával.

Ennyi okosodás után átmegyek Ausztriába, bár nagyon fáradságos kirándulásnak ígérkezik, nem is tudom, miért nem vettem kényelmes bakancsot és miért nem hoztam három napi hideg élelmet: a templom bejáratától kb. tíz méterre van a határ: magyar és EU zászló, felirat, minden, ahogy kell. Kettőt lépek az ösvényen: Ausztria, megint kettőt vissza: Magyarország. Ezzel elvagyok egy ideig, marad a gyerek, ha játszik, ugyebár… 🙂

Ez itten a határ. 🙂

Ausztriából nézve… 🙂

Aztán végleg visszajövök Magyarországra, átsétálok a templom túloldalára a régi temetőhöz. Furcsa hely…. elég nagy terület az erdőben, ehhez képest már csak kevés kidőlt vagy még álló sírkő van régmúlt időkből, de tudom, hogy a dimbes-dombos talaj a lábam alatt további sírokat rejt. Nem lehet kikerülni őket, hiszen már elmosódtak a körvonalak, akaratlanul is a halottak nyughelyén taposok, ez egy kicsit rossz érzés. Néhány feliratot és vésetet még ki lehet betűzni, fel lehet ismerni a mohás köveken, Bartl József felsőrönöki plébánosnak a sírja pedig még mindig szépen gondozott, pedig már 1948-ban meghalt. Biztos szerették őt.

Általában szerencsém van ezeken a helyeken, itt a rönöki templomnál is egy ideig egyedül vagyok, már vagy fél órája bóklászok, mikor jön egy másik autó, benne egy család: leparkolnak a templom ajtajánál, kiszállnak-beszállnak – és huss. Én pedig olyan vagyok mint egy képregény-figura: csodálkozó arc, a fej fölötti buborékban pedig egy nagy kérdőjel. 😛

A veleméri templomhoz előző délután két kocsival érkezik egy társaság, zajosan leparkolnak, elsétálnak a templom ajtajáig, bekukucskálnak, majd fordulnak és mennek. (300 Ft a belépő.) Kábé öt percet töltöttek a 700 éves templomnál, gondolom fogalmuk sincs mit láttak, még csak körbe sem sétálták… Érthetetlen ez is…. de hát nem kell nekem mindent érteni és nem kell ismeretlen embereket kritizálni. 😛 Viszont nem csak nekem van ilyen kukacoskodó természetem, mert néhány perc múlva kijön egy újabb csapat a templomból (ezt a nagy nyüzsgést!!!! 🙂 ), akik eddig bent hallgatták az idegenvezetést, és megüti néhány mondatfoszlány a fülemet: “…láttad?, rögtön visszafordultak… úgy látszik, sokallták a belépőt… apám, én vagy nyolcszor jövök ide egy évben, de mindig bemegyek… jóvan, ne túráztasd magad haver…  hát, nem vagyunk egyformák…” Jól beszéltetek, pajtikák. 🙂

Pedig Velemér még mindig… szóval olyan…. 🙂