Folytatni kell… :-)

Hosszú idő telt el a legutóbbi bejegyzés óta. Több oka van ennek, elsőként talán megemlíteném, hogy elfelejtettem, melyik e-mail fiókkal vagyok ehhez a bloghoz regisztrálva, amikor pedig véletlen eszembe jutott, akkor a jelszóval volt egy kis probléma… többszöri sikertelenség után most hopp! egyszerre csak beugrott! Úgyhogy most gyorsan írok, mielőtt a szenilitás újabb hulláma ki nem törli az agyamból megint a részleteket. Remélem azt sem felejtem el majd, hova teszem a sárga cetlit, amire gyorsan felírtam a kérdéses adatokat. 🙂

Többször voltam azóta “lent”, az Őrség nem ereszti könnyen az embert. Sajnos a legtöbb látogatás villámszerű volt: általában olaszországi utazások előtt aludtunk meg különböző felállásban (barátnő, másik barátnő, család) Cseriéknél egy-egy éjszakára, és bár szép úticélok felé indultunk, mindig volt egy kis gombóc a torkomban, hogy maradni kéne kicsit…

Ez persze csak akarat és szervezés továbbá némi cash kérdése, úgyhogy idén tavasszal végre megint lent töltöttük három napot a gyerekkori barátnőmmel, aki mindeddig nem járt azon a tájon. Nagy élmény volt neki megmutatni mindent, amit szeretek: Velemért (az őriző néni még mindig megismer, hihetetlen!), Szentgyörgyvölgy templomának felhős mennyezetét, a tavakat és a többi szépséget – nem sorolom.

Útba esett természetesen Farkasfa és az ismert meseházikó is (tudjátok, ahol kinő a fa a háztetőn 🙂 ), most először otthon találtuk a tulajdonosokat is, akik – mint kiderült – nem állandó lakosok. Tudom, hogy az Őrségben kedvesek az emberek, de azért azon még én is meglepődtem, hogy beinvitáltak a kis házba, és megmutogattak mindent: rengeteg régiséget gyűjtöttek össze az elmúlt 30 évben, teljesen elvesztünk a sok-sok apró, ősöreg tárgy között, órákig tudom ezeket nézegetni. A házikót meghagyták eredeti formájában, duruzsolt az épített kályha, olyan érzés volt ott lenni, mint egy időutazást tenni a múltba. (Bár még ilyet nem csináltam, csak a filmekben láttam, de így képzelem. 🙂 )

A barátnőm igazi füvesasszony, így elég sokáig szedegettük a ház körül a lándzsás (t)utifüvet meg még számtalan, frissen kihajtott hasznos növényt, amik ugyebár minden betegségre jók, az autómban meg olyan illat volt napokig, mintha kint ülnék a réten. 🙂 Gyönyörűek voltak egyébként a tavaszi növények, a legjobban a kék fejű máriatövissel borított mezők tetszettek, de a Hársas tó is tele volt sárga öööö…. vizivirággal… (liliom?), a bodzák illatoztak… nem tudom elmesélni, csodás volt.

Ugye, hogy itt már legalább három képnek kellett volna lenni? No. Hát az úgy volt, hogy a szép hosszú nap után a Cseriéknél nézegetem este a gépet, hogy hát mappákat kéne törölgetni, mert ugyan van még hely a négy gigás kártyán, de azért biztos ami biztos… Ki lehet találni, öt perc alatt sikerült kitörölnöm az aznapi százötven fotót… azt hittem, sírva fakadok, de komolyan. Persze aztán meggyőztem magam, hogy az emlékek a lelkünkben vannak, blablabla… a problémák nem itt kezdődnek, blablabla… de az a nagy magyar igazság, hogy még most is nagyon bánt a dolog, mert hát a legegyszerűbb utazásban is (Őrségbe vagy bárhová) mindig van valami, ami megismételhetetlen. No mindegy, beszéljünk másról. 😛

Például arról, hogy a harmadik, egyben utolsó nap immár Pest felé indulva megálltunk jó sok időre a Miród forrásnál. Szerencsére egyedül voltunk, így leültünk a kis szabadtéri “templomba”, és csak ültünk és ültünk, hallgattuk a csendet, és biz’Isten, ha rajtam múlna, még mindig ott ülnék. Szedtem egy nagy szatyornyi bodzavirágot, amit megszárítottam teának, és biztos a téli megfázásoknál hamar meg fog gyógyítani, mert tudom, hogy onnan van, a forrás táplálta földből. No, azért erről a napról van néhány fénykép is. 🙂

Van egy blogom egyébként ITT, akinek van kedve olvasgatni, szívesen látom. De szeretném azért ezt is folytatni, majd meglátjuk… hála Istennek sok program látszik a következő hetekre, de azért ősszel nagyon szeretnék még lemenni, amikor színesek a levelek… és amikor érik “a szőlőm” Cseriék lugasában. 🙂

Reklámok