Síró fenyők

Mi az érdekes egy farakásban…? Gondolom, semmi… de nekem tetszik, ahogy a frissen kivágott fenyők törzsén kiülnek a gyantagyöngyök és mézesen csillognak a napsütésben…. próbáltam is keresni valami idézetet a fák haláláról vagy ilyesmiről, de igazából nem is kell mindent ilyen depisen felfogni, hát kivágták a fákat, kivágták, biztos megvolt az oka, és majd ültetnek helyettük másikat. Aztán az is tetszik, ahogy Felsőmarác közelében a vékony törzsekből falat építettek, magasabbat még a traktornál is… eszméletlen jó illat van, alig bírom otthagyni, erősen gondolkozom, hogy valahogy becsempészek az autóba egy kis fűrészport… hátizé… meglehetősen pihentagyú ötlet, de szerencsére nem tudom megvalósítani, mert nincs nálam semmi, amibe beletehetnék néhány marékkal. Hát ennyit a fjordokról farakásokról. 🙂

Közeli tervek :-)

Azt mondják, ha leestél a lóról, mielőbb vissza kell rá ülni… Öt nap múlva lekerül a gipsz a lábamról, és bár tudom, hogy nem fogok rögtön versenyt futni, azért lassan visszatérhetek a normális életmódhoz. Alig várom, hogy a kötelezettségek és a napi rutin mellett megint nekiindulhassak egy-egy kirándulásnak az Őrségbe vagy máshová… de van bennem félelem. Mert az “akármi történhet” csak akkor válik ijesztővé, ha tényleg egyszer bajba kerül az ember. Hála Istennek az nem én vagyok, aki egy “kis” lábtörés után, engedve a psziché szorításának soha többet ki nem mozdul, de azért szorongok egy kicsit. Úgy tervezem, ahogy autóba tudok ülni, először kimegyek a szentendrei Skanzenbe – ami szintén nagy kedvencem -, “tokkal vonóval” 30 km… mióta vonat közlekedik a tájegységek között, azóta gyalogolni is alig kell. Aztán majd szépen emelem a tétet. Vissza fogok ülni a lóra. 🙂

A kép Farkasfán készült tavaly. *sóhajt*

Ajánló

Mostanság fejben utazom. Milyen igaz, hogy a gondolatoknak nem szab határt semmi: sosem látott, ismeretlen tájakra képzelem oda magam, vagy éppen a már bejárt helyeket járom be újra és újra, emlékeimre és a fényképekre hagyatkozva.
Kicsit kilóg ebből a blogból, de azért meg szeretném mutatni Németújvár (Güssing) várát, mert egy rövidebb őrségi tartózkodás alatt is meglátogatható, elég egy fél napot rászánni. Ugye megint ott kezdődik a dolog, amit a korosztályomnak nem kell magyarázni: az ember átgurul a határon… ugyanazon a határon, ahol néhány évvel ezelőtt még félre kellett állni és ki kellett bontani az Olaszországból hozott elektromos fogkefe dobozát, mert a határőr nem tudta, hogy mi az… Nyah…. hát ilyen öreg vagyok / nem volt az olyan régen (nem kívánt rész törlendő) 🙂 .
Szóóóóóval, amit Güssingről tudni kell az itt van… A vár sokáig láthatatlan az útról, aztán egyszer csak támad egy rés a bokrok között: vészfék, visszatolat… majd inkább megfordul és megáll… a kis kilátóhelyről pedig ezt lehet látni:

A vár csodás: málladozó vakolatú vastag falak… meszelt falú termek… boltíves ablakok. Időutazás, amit annyira szeretek: kovácsolt vas tárgyak, fegyverek… használati eszközök: ruhák, amelyek régen hús-vér embereket öleltek körül… a régi csodaszép étkészlettel megterített asztal, körben faragott támlás, bőrbevonatú székek, mintha csak azt várná minden, hogy a Batthyány család tagjai belépjenek az ajtón… régen elhalt rokonok sárguló képei üveg mögé zárva. Nem is sorolom tovább, inkább felteszek az átlagosnál kicsit több képet – kedvcsináló gyanánt. 🙂