Egy délután valamikor…

… megint a Hársas tó partján ülök, nézem a kacsákat, ahogy fel- és leszállópályának használják a sárgás-zöld vízfelszínt…, próbálom lefényképezni a halak nyomán kirajzolódó karikákat és fodrozódásokat. Meglehetősen magányosnak érzem magam, az hogy szeretek egyedül lenni, nyilvánvalóan egy „eredmény”, egy kényszer-szülte helyzet, amelyet az elmúlt években kialakítottam és elfogadtam, de semmiképpen nem egy paradicsomi állapot. Kicsit fájó szívvel gondolok az utóbbi időben meglazult, vagy teljesen felbomlott barátságokra, de sokadszorra elemezve is a történteket, arra jutok, hogy nem bánom. Mert nem kell mindenáron barátság, nem akarok megfelelni feltételeknek, hogy szeressenek. Talán ez a „kevesebb a több” esete – milyen jó kis mondás ez.

Aztán persze szokás szerint azon is el lehetne gondolkozni, hogy aki egyedül van, nem biztos, hogy magányos… hiszen ültem én már úgy társaságban valakivel az oldalamon, hogy a legszerencsétlenebbnek éreztem magam a világon, sőt, az egész univerzumban. Hársas tó, Hársas tó… mindig kihozod belőlem a melankolikus alig-rejtett énemet… 🙂

Egyébként sem vagyok magányos most, ezen a padon, mert itt van velem Coelho, akivel éppen ismerkedünk. Bizony nem szép dolog, hogy a világ három legjobb írója közé besorolt brazil írástudót eddig hanyagoltam, de valamiért így alakult. Stílusosan (és véletlenül) a „Piedra folyó partján ültem és sírtam” című kötetét tartom a kezemben. A keskeny gerincű kis könyvet egy nap alatt ki lehet(ne) olvasni, de igazából  ez nem történhet meg: nem véletlen adtak ki naptárakat, és egy egész kötetet is Coelho idézetekkel, valóban minden bekezdésben van legalább egy mondat, vagy maga az egész bekezdés, amely arra késztet, hogy felemeljük a fejünket és kicsit elgondolkozzunk az olvasottakon és azon, hogy mi miért nem tudunk ilyen tuti mondatokat kitalálni.

Coelho sokakat megérint, mert nem is gondoljuk, de annyira egyforma az életünk… millió és millió árnyalatot hordozva, de mindannyian küzdünk a fájdalmainkkal, félelmeinkkel… és vágyunk a szeretet egy aprócska morzsájára; gyermekien hisszük, hogy csodák bizony léteznek, és velünk is megtörténhetnek.

“Isten minden nap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi minden nap úgy teszünk, mintha nem is létezne […] De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.”

Ez tetszik! Hűvösödik… visszaveszem a pulóveremet, a sálamat, visszateszem a könyvet a táskámba. Még bedobálok egy-két kavicsot a tóba, aztán autóba ülök és elindulok… hátha a mai napra rendelt “mágikus pillanat”-ot még nem szalasztottam el.

Reklámok

3 thoughts on “Egy délután valamikor…

  1. Van valami sorszerű, hogy tegnap én is ezen úriembertől idéztem?:)
    Amúgy meg jólesett ez az írásod is… mint mindig.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s