Húsvétra

A restaurálás csodálatos tudomány, de sajnos előfordul, hogy többet árt, mint használ. Velemér szentélyében a Veronika kendő Krisztus arca a kidülledt szemével elképesztő kontár munka, mintha egy óvodás gyerek rajzolt volna ceruzával szemet “a bácsinak” (lent). Papp Gábor “A bölcsesség házat épít magának” c. filmjében a technika segítségével visszaállították a szép arcot olyanná, amilyennek 1378-ban Aquila János megfestette. Ezzel kívánok most áldott Húsvétot minden erre járónak.

A téma a földön hever… :-P

Épp a múltkor gondolkoztam azon, meddig lehet egy ilyen naplót vezetni… Nem olyan nagy tájegység ez, már majdnem mindenhol voltam, igyekeztem megörökíteni az aktuális hangulatokat is… talán egyszer már nem tudok mit írni.

Nem voltam viszont még a Himfai parkerdőben a tónál, ezért amikor vasárnap Lazacomék Mohács felé vették az irányt, én elindultam felfedező útra. Szép idő,  virágba borult óriásgyökerű fák, vastag avarszőnyeg… de olyan vastag, hogy frankón bokáig ér. Szép az élet, délutánra tele vagyok tervekkel, tüpptürüppp….

Lefényképezek egy újabb gyökeret, a kettő szép lábikómat, ahogy ellepik a cipőmet a száraz levelek, tök vicces, kac-kac. Aztán lépek egyet, kicsit megcsúszok, leülök. B*us, hát nem kibicsaklott a bokám!, kicsit fáj, de azért már állnék fel, hiszen ilyesmi milliószor előfordul, de észreveszem, hogy a bokám meglehetősen fura szögben áll a lábszáramhoz képest. Ülök a levélszőnyegen, igyekszek nem lenézni, nehogy eldobjam magam, telefonálok aranyos Cseriéknek, hogy ha megtennék azt az apró szívességet, hogy összeszedik “a mi Erikánkat” a himfai tó partjáról, nagyon hálás lennék, mert szerintem eltörtem a lábam.

Persze ha már a nyakamban lóg az eszköz, le is fényképezem a kérdéses testrészt, bár elég nehéz úgy, hogy közben én magam ne nézzek oda… gyengébb idegzetűek ne kattintsanak rá! 🙂

Szegénykék rohannak, fél óra múlva érkeznek, Ildi elvisz a körmendi kórházba, Zsolt hazaviszi az autómat, utána fordulnak egyet és behozzák az összes cuccomat. Még fel sem fogtam a szitut, már tolnak be a műtőbe, zöld köpenyek, maszkok, lámpák a fejem felett… tiszta Vészhelyzet. De mit keresek én itt?

Kaptam a lábacskámba értékes fémlemezt plusz nyolc csavart. Ráadásul az érzéstelenítésben végzett operáció alatt részt vehettem az egyenes adásban: “…ne nyolcast, tízest…. hű, mennyi vér…. most megfúrjuk…. bzzzzzzz….. szép öltések lesznek, mint a bőrfotel…. magát ezentúl fémdetektorral simán meg lehet majd találni…. he-he….” Aztán kaptam mindezt rögzítendő jó nehéz gipszet. Mindezt az utolsó “avaros” fényképtől számítva cca. három óra alatt. Mikor visszatoltak a szobába, csak bámultam a falat és arra gondoltam, hogy ez nem igazság, kb. mostanra akartam a Miród forráshoz érni és fényképezni a stációkat, aztán pediglen a Kosbor Ágihoz akartam menni ellenőrizni a medvehagyma termést. Mondom: nem igazság. 😦

Mi a jó? (Mert jó mindig van, max. nem mindig lácccccccik. 🙂 ) 1) Cseriék, akik BARÁTOK. 2) A baleseti ügyeleten épp egy traumatológus, tapasztalt sebész volt szolgálatban. 3) Kiderült, hogy már mennyi ismerősöm/barátom van a környéken, több sms-t, telefohívást és levelet kaptam még olyan valakitől is, aki azelőtt nem is tudta a számomat. 4) ………… na, azért több jó most így hirtelen nem jut eszembe….. :-/

Tegnap felkerültem Pestre, hat hét szobafogság következik. 😦 Nem tudok kimozdulni, nem tudok autót vezetni,  ugrott egy toszkánai utazás. 😦  Viszont van egy, az autó ablakának porába rajzolt őrségi szívecském.

Na ugye, hogy mindig van miről írni…? 😛

Dezsavű Tökfesztivál :-)

-Megyek le hétvégén, Cseriéknél egyedül keringőzök az apartmanban, nem jössz?, dumálunk egyet.

-Á, most asszem nem…. így és úgy van a családi helyzet, egyedül leszünk a lányommal meg az unokákkal, kirándulást ígértem nekik a Mecsekbe…. blablablabla……

Tíz perc múlva:

-Na figy, jövök, de remélem nem baj, mert akkor jön a gyerek is meg a két unoka. De azért majd dumálunk is, megígérem.

Egy szavas választ írtam nekije, b-vel kezdődik…. 😀 , mint “boldogság” – természetesen…. 🙂 🙂

Egy délután valamikor…

… megint a Hársas tó partján ülök, nézem a kacsákat, ahogy fel- és leszállópályának használják a sárgás-zöld vízfelszínt…, próbálom lefényképezni a halak nyomán kirajzolódó karikákat és fodrozódásokat. Meglehetősen magányosnak érzem magam, az hogy szeretek egyedül lenni, nyilvánvalóan egy „eredmény”, egy kényszer-szülte helyzet, amelyet az elmúlt években kialakítottam és elfogadtam, de semmiképpen nem egy paradicsomi állapot. Kicsit fájó szívvel gondolok az utóbbi időben meglazult, vagy teljesen felbomlott barátságokra, de sokadszorra elemezve is a történteket, arra jutok, hogy nem bánom. Mert nem kell mindenáron barátság, nem akarok megfelelni feltételeknek, hogy szeressenek. Talán ez a „kevesebb a több” esete – milyen jó kis mondás ez.

Aztán persze szokás szerint azon is el lehetne gondolkozni, hogy aki egyedül van, nem biztos, hogy magányos… hiszen ültem én már úgy társaságban valakivel az oldalamon, hogy a legszerencsétlenebbnek éreztem magam a világon, sőt, az egész univerzumban. Hársas tó, Hársas tó… mindig kihozod belőlem a melankolikus alig-rejtett énemet… 🙂

Egyébként sem vagyok magányos most, ezen a padon, mert itt van velem Coelho, akivel éppen ismerkedünk. Bizony nem szép dolog, hogy a világ három legjobb írója közé besorolt brazil írástudót eddig hanyagoltam, de valamiért így alakult. Stílusosan (és véletlenül) a „Piedra folyó partján ültem és sírtam” című kötetét tartom a kezemben. A keskeny gerincű kis könyvet egy nap alatt ki lehet(ne) olvasni, de igazából  ez nem történhet meg: nem véletlen adtak ki naptárakat, és egy egész kötetet is Coelho idézetekkel, valóban minden bekezdésben van legalább egy mondat, vagy maga az egész bekezdés, amely arra késztet, hogy felemeljük a fejünket és kicsit elgondolkozzunk az olvasottakon és azon, hogy mi miért nem tudunk ilyen tuti mondatokat kitalálni.

Coelho sokakat megérint, mert nem is gondoljuk, de annyira egyforma az életünk… millió és millió árnyalatot hordozva, de mindannyian küzdünk a fájdalmainkkal, félelmeinkkel… és vágyunk a szeretet egy aprócska morzsájára; gyermekien hisszük, hogy csodák bizony léteznek, és velünk is megtörténhetnek.

“Isten minden nap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi minden nap úgy teszünk, mintha nem is létezne […] De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.”

Ez tetszik! Hűvösödik… visszaveszem a pulóveremet, a sálamat, visszateszem a könyvet a táskámba. Még bedobálok egy-két kavicsot a tóba, aztán autóba ülök és elindulok… hátha a mai napra rendelt “mágikus pillanat”-ot még nem szalasztottam el.