Csákánydoroszló

Tagadhatatlanul “az Őrség kapuja”, hiszen mikor végre három óra autózás után lekanyarodunk a 8-as útról Őriszentpéter felé, ez az első falu, amin keresztülhajtunk, aztán át a Rába fölötti kis hídon… és már ott is találjuk magunkat azon a környéken, ahol levesszük a gázról a lábunkat, kikapcsoljuk a klímát és a lejátszót, leengedjük az ablakot., hogy jobban halljuk a semmit… ésésésés…. csak örülünk, hogy már megint itt vagyunk…

Csákány arról nevezetes, hogy megettek egyszer ott a szúnyogok. Najóvan, hát emléktábla az még nincsen az esemény tiszteletére, de óva intek mindenkit attól, hogy a Rába partján igyekezzék megenni a kicsi boltocskában vett reggelijét. Ennél több szúnyoggal életemben nem találtam magam szemközt, legfeljebb Kemestaródfán a Miród forrásnál – hát az sincs innen messze. Gyanítom, nem igazán engem szeretnek, hanem a Rábát… de ez nem igazán tudott vigasztalni a kritikus pillanatokban, mikor 32 fokban csukott kocsiajtók mögött ücsörögtem vagy fél órát. (Remélem, jól nyomom a panaszkodást… 😛 😀 )

Csákányban egyébként ez a templom mellett felejtett kis kőangyal tud a legjobban meghatni… amióta járok arrafelé, azóta ott van… sőt, valószínűleg már évek óta árválkodik a félreállított sírkövek között. A kicsi parkon keresztül, vadgesztenye-levél szőnyegen sétálok vissza az autóhoz… és közben azon gondolkozom, hogy a templomtól jobbra lévő óriási, emeletes közösségi épületet hogyan árulhatja 18 millióért az önkormányzat – az ingatlan.com-on láttam -, mikor Pesten ennyiért csak egy emeleti lakást kap az ember. Más. Világ. 🙂

A Rába mentén

Rábakethelyről csak találgatja az ember, honnan kaphatta a nevét… Értelemszerűen vagy “kéthely” vagy “kegyhely” jöhet számításba… no persze egyik sem… 😛 A települést 1350-ben említik először Kedhel néven, aztán ezt variálták a következő századokban: Kethel, Kethhel, Kethell…. fő a határozottság. 🙂

Hát tagadhatatlan, van itt egy kis temető-mánia…, de tudom, hogy ezzel más is van így. 🙂 A budapesti szmogtól és ködtől és ki-tudja-mitől pillanatnyilag az ablakon alig látok ki, ilyenkor jön ugye a nyári fényképek nézegetése, ami legalább egy kicsit belopja a napsütést a szörnyű szürke hónapokba. És hát igen, temetőt is fényképeztem nem egyet és nem kettőt… Ahol ezek a képek készültek (ld. réz márvány tábla a kapu alatt mellett 🙂 ), Szentgotthárd külvárosában egy dombtetőn lévő templom és temetkezési hely, már messziről látszik a torony, de elég nehezen találtam meg a felfelé vezető kicsi kanyargós utat.

Olyan jó volt ott… rendezett és szép… még a talpam alatti kövekből is az Alfa és Omega van kirakva… a templom oldalában a márványtáblán az elhunyt plébánosok neve kétszáz évre visszamenőleg… Krisztus sem magányos, hiszen ott van a két lator is a kereszten… az út mentén a kálvária állomásai… a Pieta Brenner Jánosnak állít emléket, akiről azon a környéken szinte mindenhol megemlékeznek.

Nem is tudom… lehet, hogy csak jó napom volt amúgy is,  zizegtek már a lábam alatt a lehullott gesztenye-levelek… ferdén sütött a délutáni nap, az a nyár végi, finoman melengetős, kicsit elmúlós…. még a műszegfűket is olyan széppé világította. Igazából… ez nem ide tartozik, de ilyenkor rájövök, hogy tulajdonképpen szeretem az életemet. 🙂