És min röhögünk tegnap óta…?

Lazacomat a totál-megbízhatatlan stat két napja Kétvölgybe teszi…. Nem ám az ország összes többi tájegységébe, hanem pont az Őrségbe! Igen! Ez biztos ilyen atavisztikus, futurisztikus, utópikus, mágikus és…. – több “kus”ra végződő szó nem jut eszembe… szóval olyan dolog, na. 😀 Vagy: megvette titokban a Vendvidéki Vendégházat, amit 180 millióért árultak. 😀

Temető-nap

Cseriék tanácsára “külföldre” megyek. 🙂 A bejegyzés mégis illik ebbe a blogba, hiszen ahogy ott hallottam egyszer: “az Őrség nem ér véget a határnál” – úgyhogy irány Szlovénia. Magyarszombatfánál megyek át, még mindig furcsa érzéssel töltenek el az üres, lezárt határőr-bódék, az aszfaltra festett STOP felirat, amin fékezés nélkül gurulok át. (Miként Selo-ban a STOP táblánál is, kiváltva ezzel némi ökölrázást jobbról és egy kis szorítást a saját gyomrom tájékán…. banyek, hát nézem a tájat…. 😛 )

Na szóval sikeresen megérkezem Selo-ba (Nagytótlak), rögtön az út mentén jobbra már látom is a Rotundát, szebbik nevén a Szent Miklós templomot, aminél először meg kell állni. Árpád-kori kerek templomocska, sokszor át volt már építve, ezért meglehetősen újszerűnek látszik, de ez ne tévesszen meg senkit: a nagy restaurálások éppen az eredeti formát állították vissza a 13. század közepéről. A munkálatoknak köszönhetően váltak láthatóvá a belső freskók is, amiket én persze most nem látok, mivel szezon vége van és már nem lehet bemenni. Sajnos. Elsétálok viszont a domboldalon, erdőszélén megbújó temetőbe.

Tovább az úton Moravske Toplice felé (mostanra már a nevét is megjegyeztem, de ez azért nem volt egyszerű 🙂 ). Igazából itt is a temető érdekel, mert ám ez egy olyan temető a dombtetőn, amin keresztülmegy az országút. Bizony. Jobbra templomocska ravatalozóval és néhány sír, balra megint csak jónéhány sír – közte pedig megy a forgalom. Najó, a “forgalom” azért erőteljesen barokkos túlzás, de ha autók jönnek néha, azok itt mennek át szépen a következő falucska felé.

Úgy látszik hatással vannak rám még a közelmúlt ünnepek, mert megállok még egy temetkezési helynél:  szintén egy magaslaton áll a szép kis templom, sétálok a gondozott sírok között, keresem a magyar neveket, gyönyörködöm a kilátásban, a friss virágokban, a falevelek színében… valahogy nem az elmúlást érzem a mai napon, éppen inkább a tovább-élést. Dehát már régen megszoktam, hogy néha a saját gondolataimat/érzéseimet sem értem nemhogy másokéit . 🙂

Isten tenyerén

Ki miben hisz… energiamezők… a 800 évvel ezelőtti mesterek tudása… Isten… De Velemérnél tényleg van valami, ami odaköt, szeretetteljes ölelésbe vonja a testet és a lelket, nehézzé teszi a máris továbbszaladni kívánó lábat… Az őriző néni már megismer… nem megyek be? Áh… most nem… de aztán mégis… mert legyőzhetetlenül kísért a gondolat, hogy mi van, ha most vagyok itt utoljára… ha valami történik az életemmel, ami véget vet a gondtalan csavargások időszakának. Hátja… néha vannak ilyen depis gondolataim. :-/

Egyszóval sokadszorra is megnézem Aquila János önarcképét… a macska formájú idétlen kis ördögöt a Pokol ábrázolásánál… Jézus hátulról átnyilazott lábait a kereszten… és próbálom elképzelni a szentélybe festett szép arcát úgy, hogy a kontár restaurálás nyomán kikerekedett bal szemét figyelmen kívül hagyom.

Aztán mászkálok az erdőben…. bokáig ér az avar. Kicsit fúj a szél, peregnek lefelé a levelek, vállamra hullanak, a hajamba kapaszkodnak. Nem megyek messze, csak annyira, hogy a fák közül is lássam a templomot. Végül leülök a napsütötte padra és ebédelek. Kosárból. De van tányérom és szalvétám és késem és még sóm is. (Ezt Lazactól tanultam, aki mindenhová komplett minikonyhával megy. 🙂 ) Szerintem a legszebb étteremben vagyok. 🙂

Reggeli fények

“A házak és az emberek elmúlnak, de az őszi mezők egyformák maradnak, akárhogy öröklik, mérik, művelik is őket az emberek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem az emberek bírják a földet, hanem a föld szolgái az emberek.”

/Fekete István/

A házak és az emberek elmúlnak, de az őszi mezők egyformák maradnak, akárhogy öröklik, mérik, művelik is őket az emberek. Ebből pedig nyilvánvaló, hogy nem az emberek bírják a földet, hanem a föld szolgái az emberek.
Fekete István

Cseri porta másodszor

Most látnak életükben másodszor, de a szó szoros értelmében “tárt karokkal” fogadnak – és némi házi áfonya likőrrel (ééééééédesss kis bögrécskében 🙂 ), amit félreteszek későbbre. (Hümmm… a fényképhez mellé kellett volna tenni egy gyufásdobozt és a mai újságot mert így kétdecisnek látszik… 🙂 )

Házigazda Zsolt éppen a szőlőmet darálja be pálinkának, igen az én szőlőmet, merthogy soha senki nem ette eddig meg a lugas fekete szemű termését csak én. Ügyesen kikapkodok a darálóból még néhány ép szemet, az elmúlt néhány hét csak jót tett neki, mézédes, kicsit töppedt és irtó finom. Majd előkapom a fényképezőgépet és megörökítem ezt a Budapestről szakadt hazánkfiát, aki teljesen autentikus őrségi parasztemberhez illően mindkét kezén karkötőben tekeri a darálót. Komolyan…. gyertek ide… meg kell őket ismerni! 🙂

És mégelőtte Pityerszer – sokadszorra. De mivel nincs két egyforma felhő az égen, nincs a napsütésnek kétszer ugyanolyan színe, és az árnyékok is mindig másképpen játszanak a falon… meg egyébként is… indoklás nélkül sem tudom megunni. Lazacnak amúgy is megígértem, hogy fényképezek valamit amit eddig nem: tessék, most van először macska a farakáson. 😛 🙂 )

Ezek pedig csőrgőszeri pillanatok: