Őrség a léleknek

Baksa Eszti néniről (egyelőre) csak annyit tudok, amennyit elmesélt: három felnőtt gyerek, számos unoka, beteg férj, polgármesteri hivatás, kultúráért kiosztott komoly díj – valamint kilenc tehén és még számos állat, nagy gazdaság. Honnan az erő? Adottság? A családból, a kemény falusi életből hozott örökség? Nem is a fizikai erőn gondolkozom már napok óta – mert az vagy van vagy nincs… inkább a lelkierő, az összefogottság, a nap minden percének okos kihasználása (mert másképp mindezt nem lehet): ez az, amit meg kellene tanulnom…

Ellentétes hatások érnek mostanában: egyik oldalról szabad utat kapok a „szemlélődésre”, amit felfoghatunk úgy is, hogy csak ülök egy óráig és „nézek ki a fejemből” – de azért ilyen alkalmakkor komoly dolgok forgolódnak a buksi fejemben és valami eredménye ennek is van az életemre nézve. Viszont az idő… ami egyébként is mindig kevés… mostanában egyre inkább szétforgácsolódik, gyakran késésben vagyok, kapkodok, elmaradok ezzel-azzal. A lélekre fordított időnek az a hátránya is megvan, hogy több energia megy el a búslakodásra, a rágódásra bizonyos dolgokon, a problémák túlságosan nagy hangsúlyt kapnak.

Eszti néni férje, akivel leélt egy életet, öt éve súlyos rákbeteg… és ugyan ezt könnybelábadt szemmel meséli, mégis a dolgok mennek tovább, ahogy kell. Erővel és hittel. Van mit tanulnom.

Szomorkás

Lehullott levelek táncolnak az autó kerekei nyomán. Távolodom. Köd ül a földeken, már megint az a furcsa, valóságon kívüli érzés fog el. Távolodom. Később a napsütés ezerszínűvé varázsolja a fák leveleit… Hány árnyalata lehet a zöldnek, a sárgának, a pirosnak…? Bármennyi is, mind itt van a lassan mögöttem maradó őrségi fákon. Távolodom. Egyszerűen csak szeretek itt lenni, és a visszatérésben mindig biztos vagyok. De most éppen megint – távolodom...

Tökfesztivál

Vásári forgatag: dödölle papírtálcán… a főtt kukorica gőze…. langalló és sült gesztenye, kürtőskalács százféle ízben, házi pálesz. A cserépedényeken megcsúszó napfény, a sókerámiák kedves formái, mézeskalácsok apró tükrei, lovaskocsizás Pityerszeren.  És a tökök: kicsi… közepes… nagy… mégnagyobb… lakkozva, felfűzve, kosárban, fűbe szórva. Estére ügyes kezek által életre keltve, csillagszemükön, mosolygószájukon keresztül mécses világít.

Nekem kicsit túl nagy most a nyüzsi, az “én Őrségem” az, amikor tízpercenként jön szembe egy autó, most pedig alig tudok befordulni az Őrszem mellett Csörgőszer felé. De nem baj, ilyennek is kell lenni, legyen csak turizmus mert szükség van a bevételre – és aki most itt volt, talán visszajön még csendesebb napokon is. Mint én. 🙂

Élő adás

Kelt levelem a Cseri Portán. Azt hiszem, a Zőrszem le lesz cserélve… Itt minden olyan, amit szeretek: csipkés szélű vászonfüggöny virágos sötétítővel, rongyszőnyeg, öreg tükör a meszelt falon, téglából épített konyha”bútor”, szalmakoszorú, száradó zöldségcsokrok a konyha gerendáin, levendulaillat… A tulajdonos pesti házaspár, az idén nyitottak – aranyosak, és az én álmomat élik. 🙂

Cseri porta

Cseri porta

Elvileg holnap nyit a Tökfesztivál, de már ma is volt egy kis program Nagyrákoson a tájházban. Tökmagköpesztés Eszti nénivel. Na mi az? Nem, nem tökmaghéj-köpködő verseny, mielőtt bárki is rosszra gondolna…  😛 Fent nevezett művelet egyszerűen a szárított tökmag pucolását jelenti, amit régebben esténként végeztek kalákában az ősz beálltával a falubeliek. És végeznek most is, mert ebből lesz aztán a híres tökmag olaj. Ha lesz… mert az idei katasztrofális időjárás miatt ezek a tökmagok annyira laposak voltak, hogy nincs az a sajtológép, ami ebből valami folyékonyat ki tud préselni. 😦

A hangulat nagyon ott volt… a nádtetős tájház egyik szobácskájában befűtötték a cserépkályhát, összejött vagy negyven ember, ki ült (én! 🙂 ), ki állt, pogácsa és háromféle bor járt körbe… Tökmagot kellett pucoválni, közben pedig Eszti néni (aki egyébként helyi születésű, 65 éves asszony – mellesleg a polgármester… 🙂 ) elmesélte a falu és egyben a családja történetét, azután igazi mesét is mesélt, mégazután pedig énekelt… volt sok nevetés és egyes részeknél könnybelábadt szemek… Végül pedig dudorászva léptünk ki az ősz szagú ködös őrségi estébe. Volt aki arra vetemedett, hogy hazafelé az autóban néptáncos múltját idéző nótákat énekelt meglepő hangerővel. Nem én vótam… 😛 🙂