Szentgyörgyvölgy

Kint is felhők, bent is… kint ugyan halkan csöpög odafentről az eső, bent viszont a kék alapú famennyezetre pingált bárányfelhők vidáman bolyhozódnak a fejem felett. A szentgyörgyvölgyi református templom az 1700-as évek végén épült, és szinte megmaradt olyannak, amilyen lehetett akkoriban is. Persze a padozat téglái már nem mind eredetiek, a már említett festés is biztosan volt restaurálva, mégis annyira aranyos és kedves és régi(es), hogy alig bírok eljönni.

Közrejátszik a jó érzésben az is, hogy egyedül vagyok az egész templomban és így még nyugodtabban tudok nézelődni. A rozoga, nyikorgó falépcsőn felóvatoskodok a karzatra is, ahol réges-régi padok sora fogad – most, hogy belegondolok, fogalmam sincs, hogyan vitték fel oda őket. Az időette, szúrágta, emberkéz koptatta, térdek fényesítette fa valahogy olyan megható látványt nyújt.

… és megint odakint… hallani, ahogy permetez az eső…. lepottyan egy-egy koraérett gesztenye… megnyikordul a kis kerítéskapu sarokvasa. Az autóm felé lépegetve megint csak arra tudok gondolni: milyen hihetetlen, fantasztikus egy hely ez az Őrség… és hogy mennyire szeretek itt lenni.

Házak – 4. fejezet

Miután SaSával megállapodtunk abban, hogy igazából nem is kell nekünk őrségi ház, mégmitnem, hogy a csavargásra szánható idő holmi tatarozgatással, fűnyírással és ilyesmivel menjen el… ugyammá…. 😛 😀 Szóóóóval ezt így jól megbeszéltük, tehát ezeket a házakat nem azért fényképeztem le, csak mert… komolyan nem tudom, miért is…? Mert annyira csúnyák… majd’ összedőlnek… és mégis…

Egyrészt nem tudok leszokni arról, hogy azonnal ne kezdjek el képzelődni, milyen lenne felújítva… mit bontanék el, mit mentenék meg, hova tenném a muskátlikat, milyen függöny lenne az ablakon, hogyan iszogatnánk csendesen beszélgetve az árnyas fa alatt a kerti asztalnál. 🙂

Másrészt pedig ezeknél a házaknál annyira ott érzem a múltat… Tudom flúgos szentimentális vagyok, de érzékelem a családok különböző életkorú tagjait, látom mezítláb szaladgálni a gyerekeket, kenyeret dagasztani az asszonyokat, a mezőről estefelé fáradtan hazaballagni a kérgeskezű férfiakat. Születések, halálesetek, esküvők… háborúk, politikai fordulatok következményei… jó évek és rosszak… a múlt

Egy biztos: ha valaha csoda történne és mégis… akkor ezer százalék, hogy nem új házat építenék, hanem régit vennék és felújítanám, még ha többe is kerülne, még ha több gonddal is járna. Hogy legyen folytatás.

A serbli új élete :)

Az egyik düledező ház még düledezőbb fészerében találtam ezt az alkalmatosságot. Nem, nem dőlt rám az egész kóceráj, jól vagyok. 🙂 És lopás esete sem forog fenn, mert lakatlan volt a környék, ezt a kis cuccot is úgy kellett kitúrni a limlomból, csak a füle látszott ki – sztem tökszép. 😛 😀  Vasláboska. Böf burginyont azért nem főznék benne, de lehet benne tartani krizit vagy bogyós akármiket. Igaz, rája van írva, hogy”Austria 14,5″, ez nem tudom mit jelent, de mi tudjuk, hogy az Őrségből van és ez a lényeg. 😀

A Hársas tó

Itt vagyok újra – nyár van még, de fáradt-zöld csend fogad… Pecások ülnek a tóparton, néhány kései, szintén magányt kedvelő napozni-vágyó egy-egy nyugágyban… Ottfelejtett játékok a homokozóban, zárt lángosos bódé, üres asztalok. Elindulok a kavicsos ösvényen a fák alatt, de inkább igyekszem a füvön lépkedni, mert az apró kövek csikorgása is túl harsánynak tűnik. Hihetetlen, hogy mennyire nincsenek hangok: csak a damil pendülése, ahogy megfeszül a bot végén…. ahogy a vadkacsák felverik a vizet…. vagy ahogy egy-egy hal szemtelenül szaltót vet, nagy csobbanással megtörve a víz felszínét és ezüst karikát hagyva maga után – lehetőleg rögtön a bánatos horgász orra előtt.

Leülök egy padra, hátamat a fa-asztalnak vetem. Néhány perc alatt hihetetlenül kikapcsolok, mintha már nem is ebben a világban lennék, vagy ha igen, része vagyok a természetnek, része vagyok a vastag tűlevél/moha/fű-szőnyegnek, a tükröződő felhőknek, a folyton változó víznek – és ez jó. Nagyon. Egy kicsit beborul… aztán már nem is kicsit. A napsütést felváltják az eső előtti fekete felhők,  így változnak a színek is, így változik az előbb még tükörsíma felület is: a barnás-zöldes víz először a Nap szikráit veri vissza, aztán a könnyű széltől ezüstté fodrozódik, az eső közeledtével haragos-sötétre vált… végül pedig egyre több fényes pötty lesz rajta… és még több… és már egy kicsit sietni is kellene vissza az autóhoz, ha nem akarok elázni. Talán egy óra volt, amúgy is mennem kéne… de az az óra… az az óra egy lesz abból a jónéhányból, aminek az emlékébe kapaszkodhatok ha itthon elnyelnek a problémák, ha összegömbölyít majd a tél hidege.

(Katt a képekre!)

Éééééésssss…..

…. tádááááámmmmm!!! A régóta vágyott gumicsízma, ugyan nem virágos lett, hanem kockás, de ez is nagyon tetszik és nagyon kényelmes és minden…. Nem is értem miért nem vettem meg már előbb, annyira jó, hogy esős-nedves időben nem kell arra figyelni, hova lépek. Sár, térdig érő vizes fű ezentúl nem akadály. 🙂 Ja, és a képen szerepel még egy terhes macska is, akivel nagyon megtaláltuk egymást Csesztregen, annyira hízelgett és tette-vette magát, hogy időnként felborult – ebben persze közrejátszott a már igen nagyra növekedett pocakja. Rémesen csúnya állatka volt egyébként, a piros nyakörv a kis kopott bundáján erősen barokkos túlzás, de gondolom a gazdája sem a szépségéért szereti… 🙂

Erdei kalandok :)


Sosem vettem fel életemben stoppost. Sosem! Ez elvi kérdés. Meg hogy be vagyok tojva. Kivéve persze az Őrségben, mert ott azonnal megállok, mikor a kopott ruhás, kockás inges, borotválatlan  kalapos ember keresztbe fekszik az úton vadul integet az erdő közepén. Elvinném-e Orfaluig? Ööööö… ha már így alakult, elviszem. Alig fér be a hátsó ülésre a nagy botjával…. ja igen, ezt kifelejtettem a sztoriból, hogy az is van neki…. Hát mit mondjak… az összes ide vonatkozó tanmese, krimi, újságcikk, stb. az eszembe jut, és nem igazán tudok a gombák megtalálhatóságának problematikájáról eszmecserét folytatni. Mert hogy gombászni megy a lelkem, és azért van a botja, hogy azzal kotorja el az avart, fellelve így a legfrissebb, még alig kinőtt példányokat. (Ezt nem meséli, kikövetkeztetem. Igen! :-P) Fogalmam sincs mennyire vagyok Orfalutól, de nem tagadom, megkönnyebbülök, mikor alig két-három km múlva szól, hogy „most” tegyem ki. Püh…. ez is megvolt. Már stoppost is vittem. 🙂

Nem sokkal később Kétvölgynél én is leparkolok egy kis erdei mellékúton, eddig teljesen úgy nézek ki mint aki meg tud különböztetni két gombát egymástól, igaz nekem fényképezőgép lóg a nyakamban és cuki fehér cipőkém van (a gumicsízma-nap tegnap volt… :-)). Ettől függetlenül persze rendületlenül lépdelek a nedves avaron, a süppedő mohában, kerülgetem a szebbnél-szebb, piros kalapos, apró sárga, nagyobb sárga, és ilyen-olyan gombákat. Ahogy ottan totyorászok egy napsütötte tisztáson, egyszer csak mit látok? Tőlem vagy három méterre a slusszkulcsomat heverni a mohaágyon…. mikor eshetett ki a táskámból, fogalmam sincs… Még szerencse, hogy dölüx méretű piros plüsskatica lóg rajta, ezért száz méterről is látható. Ez egyben tanulság is: nem azért kell a plüssállat a kulcsra mert „ééééédiiii”, hanem azért, hogy az erdőben jól meg lehessen találni. Na. 🙂