Szentgyörgyvölgy

Kint is felhők, bent is… kint ugyan halkan csöpög odafentről az eső, bent viszont a kék alapú famennyezetre pingált bárányfelhők vidáman bolyhozódnak a fejem felett. A szentgyörgyvölgyi református templom az 1700-as évek végén épült, és szinte megmaradt olyannak, amilyen lehetett akkoriban is. Persze a padozat téglái már nem mind eredetiek, a már említett festés is biztosan volt restaurálva, mégis annyira aranyos és kedves és régi(es), hogy alig bírok eljönni.

Közrejátszik a jó érzésben az is, hogy egyedül vagyok az egész templomban és így még nyugodtabban tudok nézelődni. A rozoga, nyikorgó falépcsőn felóvatoskodok a karzatra is, ahol réges-régi padok sora fogad – most, hogy belegondolok, fogalmam sincs, hogyan vitték fel oda őket. Az időette, szúrágta, emberkéz koptatta, térdek fényesítette fa valahogy olyan megható látványt nyújt.

… és megint odakint… hallani, ahogy permetez az eső…. lepottyan egy-egy koraérett gesztenye… megnyikordul a kis kerítéskapu sarokvasa. Az autóm felé lépegetve megint csak arra tudok gondolni: milyen hihetetlen, fantasztikus egy hely ez az Őrség… és hogy mennyire szeretek itt lenni.

Házak – 4. fejezet

Miután SaSával megállapodtunk abban, hogy igazából nem is kell nekünk őrségi ház, mégmitnem, hogy a csavargásra szánható idő holmi tatarozgatással, fűnyírással és ilyesmivel menjen el… ugyammá…. 😛 😀 Szóóóóval ezt így jól megbeszéltük, tehát ezeket a házakat nem azért fényképeztem le, csak mert… komolyan nem tudom, miért is…? Mert annyira csúnyák… majd’ összedőlnek… és mégis…

Egyrészt nem tudok leszokni arról, hogy azonnal ne kezdjek el képzelődni, milyen lenne felújítva… mit bontanék el, mit mentenék meg, hova tenném a muskátlikat, milyen függöny lenne az ablakon, hogyan iszogatnánk csendesen beszélgetve az árnyas fa alatt a kerti asztalnál. 🙂

Másrészt pedig ezeknél a házaknál annyira ott érzem a múltat… Tudom flúgos szentimentális vagyok, de érzékelem a családok különböző életkorú tagjait, látom mezítláb szaladgálni a gyerekeket, kenyeret dagasztani az asszonyokat, a mezőről estefelé fáradtan hazaballagni a kérgeskezű férfiakat. Születések, halálesetek, esküvők… háborúk, politikai fordulatok következményei… jó évek és rosszak… a múlt

Egy biztos: ha valaha csoda történne és mégis… akkor ezer százalék, hogy nem új házat építenék, hanem régit vennék és felújítanám, még ha többe is kerülne, még ha több gonddal is járna. Hogy legyen folytatás.

A serbli új élete :)

Az egyik düledező ház még düledezőbb fészerében találtam ezt az alkalmatosságot. Nem, nem dőlt rám az egész kóceráj, jól vagyok. 🙂 És lopás esete sem forog fenn, mert lakatlan volt a környék, ezt a kis cuccot is úgy kellett kitúrni a limlomból, csak a füle látszott ki – sztem tökszép. 😛 😀  Vasláboska. Böf burginyont azért nem főznék benne, de lehet benne tartani krizit vagy bogyós akármiket. Igaz, rája van írva, hogy”Austria 14,5″, ez nem tudom mit jelent, de mi tudjuk, hogy az Őrségből van és ez a lényeg. 😀

A Hársas tó

Itt vagyok újra – nyár van még, de fáradt-zöld csend fogad… Pecások ülnek a tóparton, néhány kései, szintén magányt kedvelő napozni-vágyó egy-egy nyugágyban… Ottfelejtett játékok a homokozóban, zárt lángosos bódé, üres asztalok. Elindulok a kavicsos ösvényen a fák alatt, de inkább igyekszem a füvön lépkedni, mert az apró kövek csikorgása is túl harsánynak tűnik. Hihetetlen, hogy mennyire nincsenek hangok: csak a damil pendülése, ahogy megfeszül a bot végén…. ahogy a vadkacsák felverik a vizet…. vagy ahogy egy-egy hal szemtelenül szaltót vet, nagy csobbanással megtörve a víz felszínét és ezüst karikát hagyva maga után – lehetőleg rögtön a bánatos horgász orra előtt.

Leülök egy padra, hátamat a fa-asztalnak vetem. Néhány perc alatt hihetetlenül kikapcsolok, mintha már nem is ebben a világban lennék, vagy ha igen, része vagyok a természetnek, része vagyok a vastag tűlevél/moha/fű-szőnyegnek, a tükröződő felhőknek, a folyton változó víznek – és ez jó. Nagyon. Egy kicsit beborul… aztán már nem is kicsit. A napsütést felváltják az eső előtti fekete felhők,  így változnak a színek is, így változik az előbb még tükörsíma felület is: a barnás-zöldes víz először a Nap szikráit veri vissza, aztán a könnyű széltől ezüstté fodrozódik, az eső közeledtével haragos-sötétre vált… végül pedig egyre több fényes pötty lesz rajta… és még több… és már egy kicsit sietni is kellene vissza az autóhoz, ha nem akarok elázni. Talán egy óra volt, amúgy is mennem kéne… de az az óra… az az óra egy lesz abból a jónéhányból, aminek az emlékébe kapaszkodhatok ha itthon elnyelnek a problémák, ha összegömbölyít majd a tél hidege.

(Katt a képekre!)

Éééééésssss…..

…. tádááááámmmmm!!! A régóta vágyott gumicsízma, ugyan nem virágos lett, hanem kockás, de ez is nagyon tetszik és nagyon kényelmes és minden…. Nem is értem miért nem vettem meg már előbb, annyira jó, hogy esős-nedves időben nem kell arra figyelni, hova lépek. Sár, térdig érő vizes fű ezentúl nem akadály. 🙂 Ja, és a képen szerepel még egy terhes macska is, akivel nagyon megtaláltuk egymást Csesztregen, annyira hízelgett és tette-vette magát, hogy időnként felborult – ebben persze közrejátszott a már igen nagyra növekedett pocakja. Rémesen csúnya állatka volt egyébként, a piros nyakörv a kis kopott bundáján erősen barokkos túlzás, de gondolom a gazdája sem a szépségéért szereti… 🙂

Erdei kalandok :)


Sosem vettem fel életemben stoppost. Sosem! Ez elvi kérdés. Meg hogy be vagyok tojva. Kivéve persze az Őrségben, mert ott azonnal megállok, mikor a kopott ruhás, kockás inges, borotválatlan  kalapos ember keresztbe fekszik az úton vadul integet az erdő közepén. Elvinném-e Orfaluig? Ööööö… ha már így alakult, elviszem. Alig fér be a hátsó ülésre a nagy botjával…. ja igen, ezt kifelejtettem a sztoriból, hogy az is van neki…. Hát mit mondjak… az összes ide vonatkozó tanmese, krimi, újságcikk, stb. az eszembe jut, és nem igazán tudok a gombák megtalálhatóságának problematikájáról eszmecserét folytatni. Mert hogy gombászni megy a lelkem, és azért van a botja, hogy azzal kotorja el az avart, fellelve így a legfrissebb, még alig kinőtt példányokat. (Ezt nem meséli, kikövetkeztetem. Igen! :-P) Fogalmam sincs mennyire vagyok Orfalutól, de nem tagadom, megkönnyebbülök, mikor alig két-három km múlva szól, hogy „most” tegyem ki. Püh…. ez is megvolt. Már stoppost is vittem. 🙂

Nem sokkal később Kétvölgynél én is leparkolok egy kis erdei mellékúton, eddig teljesen úgy nézek ki mint aki meg tud különböztetni két gombát egymástól, igaz nekem fényképezőgép lóg a nyakamban és cuki fehér cipőkém van (a gumicsízma-nap tegnap volt… :-)). Ettől függetlenül persze rendületlenül lépdelek a nedves avaron, a süppedő mohában, kerülgetem a szebbnél-szebb, piros kalapos, apró sárga, nagyobb sárga, és ilyen-olyan gombákat. Ahogy ottan totyorászok egy napsütötte tisztáson, egyszer csak mit látok? Tőlem vagy három méterre a slusszkulcsomat heverni a mohaágyon…. mikor eshetett ki a táskámból, fogalmam sincs… Még szerencse, hogy dölüx méretű piros plüsskatica lóg rajta, ezért száz méterről is látható. Ez egyben tanulság is: nem azért kell a plüssállat a kulcsra mert „ééééédiiii”, hanem azért, hogy az erdőben jól meg lehessen találni. Na. 🙂

Házak, 3. fejezet

Ehhez nincs sok hozzáfűzni való – csak egyszerűen szép. Nem csilivili, nem hatemeletes, nincs  feleslegesen önmagában is milliókat érő kerítés* (sőt, ugye őrségi stílusban kerítés sincs… 🙂 ), nincsenek cserépben már rögtön kétméteresen megvásárolt és beállított örökzöldek… Ez a ház…. erősnek látszik, megnyugtatóan egyszerű a formája, hangulatos (lehet) a kódisállás adta árnyék… – és hát nagyon szépen fel van újítva.

Nem jövök megint azzal, hogy majd ilyet akarok venni, vagy valami… Már rájöttem, hogy egy csomó álom éppen attól jó, hogy nem valósul meg. Sosem lesz kódisállásos házam az Őrségben – de ha lenne, az ilyen lenne. Amilyen gyakran csak tehetném, lemennék, jól érezném ott magam. Szeretném a borongós tavaszt (mert biztos lenne szép mázas cserépkályhám, amin a kezem melengetném), szeretném a hűvös szobát nyáron, szeretném a hullott leveleket taposni ősszel. Ja, hát én már csak ilyen romantikus álmodozós vagyok… ne is mondjátok, hogy ám takarítani is kell, meg javítgatni meg füvet nyírni meg ilyenek… mert ha lenne egy ilyen házam, még ezeket a munkákat is szeretném. 😉

* Telkin vagyok most… Egyszer kellene itt a környéken csinálnom egy fotó-sorozatot, kihegyezve a feleslegesen elköltött milliókra. Elképesztő, hogy némely kerítésben annyi anyag van, hogy abból már egy másik házat is fel lehetne húzni… Van olyan ház, amelyik három vagy akár négy telekre épült… És rengeteg példa van arra, hogy a cash birtoklása mennyire nem jár kézenfogva a jó izléssel. Asszem majd egyszer megcsinálom, aztán lesz min röhögni. 🙂

Akkor mit lehet itt enni? – 2. rész

Lehet például kecskesajtot Magyarszombatfán. Aranyos kecskepofa rajza hívogat az út mentén, vészfék, megáll, bemegy – sehol senki. Szomorúan továbbáll. Legközelebb legalább már van egy telefonszám, amit fel lehet hívni, meg is tesszük, és a Sajtos Ember jön is pár perc múlva. Meglehetősen ütött-kopott kis műhely, közel sem hasonlít azokhoz a patyolattiszta, patika-szerű kis tejgazdaságokhoz, amiket mondjuk a Paprikán láttam Franciaországban vagy Ausztriában. Jóvan, tudom, minek nézek annyit tévét. 😛

Mindegy, ez itt a miénk, szeretjük.  Három-négyféle sajt van, az illatuk enyhén szólva is mellbevágó, de hát ez tulajdonsága a kecsketejből készült termékeknek, nem vagyunk meglepve. Vásárolunk ezt-azt, és most…. most annyira szeretném azt mondani, hogy finom volt, mert elvileg én a sajtot akármikor és akármennyit és akármilyen “mászós” állapotban… és különben is az Őrségből van és egy vagyonba került és annyira szép nap volt és minden…. De muszáj ide leírnom, hogy a száraz zöldfűszerekkel teljes egészében bevont penetráns illatú sajtdarabka egyenesen szörnyű volt… szörnyű! Ropogtak a fogam alatt a száraz füvek, a belseje pedig csípett és büdös volt és komolyan alig bírtam megenni. (Igazság szerint megosztoztam rajta a kutyával.)

Nem akarom senkinek a kedvét elvenni, lehet, hogy van a sajt-tűrőképességemnek egy határa, csak eddig nem tudtam róla. Ja, és most jut eszembe, hogy én még ajándékba is adtam valakinek egy ilyen fűszer-szőrös szörnyűséget, azóta mintha kevesebb levelet írna…. 🙂

Viszont lehet kiskecskéket közelről szemrevételezni, és ez nagyon jó. 🙂

Kicsit nyűgösen

Ennek a pityerszeri boronaháznak a képével találkozhatunk minden katalógusban, útikönyvben és egyéb kiadványban, ami egyáltalán említi az Őrséget. Szerencsére sok van még belőle, pl. Őriszentpéteren is van, amelyik vendégházként üzemel. Egyszer meg kellene szállni ott is, csak eddig úgy volt, hogy egy ilyen 4-5 személyes házhoz vagy kevesen voltunk/voltam (mert egészben lehet őket kibérelni), – vagy éppen túl sokan. 🙂 Talán majd egyszer.

Múlt héten már majdnem indultam… Nem kaptam szállást sehol, a sokadik hely, ahol végre volt egy szoba, a szentgotthárdi Rodeo fogadó és pizzeria… a fílingnek annyi köze van az Őrséghez, hogy semmi, de azért kíváncsi lettem volna rá. Dél körül lefoglaltam a szobát, estére meg beteg lettem – így a kirándulás ugrott. Pedig olyan szűk már az idő, közel az ősz, gyerekeknek iskola, kezdődnek a kötöttségek… ehhh… valamit ki kéne még találnom. 😦

Visszatérve a boronaházra – amit másképpen gerendaháznak is hívnak -, sok minden okosságot lehetne róla írni, de nem igazán törekszem arra, hogy lexikon legyek, fontosabbak nekem a személyes benyomásaim, az apróságok, amik megfognak. Pl. az a tény, hogy annak idején a gazda egy-két családtaggal vagy jószomszéddal összefogva egyedül építette a házát, minimális szerszámkészlettel és semmi építészeti tudással. Nagyjából csak egy baltát használt, aminek a nyomai a korláton és a kerítésen is látszanak. Ezek a kis egyenes vonalak őrzik annak a hihetetlen munkának a nyomát, ahogyan az óriási gerendákból végül a ház különböző alkotóelemei elkészültek.

Elgondolkodtató számomra, hogy az az ember talán még iskolába sem járt, ha igen, valószínűleg csak néhány osztályt végzett el az elemiből. Mégis képes volt valami olyat alkotni, ami már megélt vagy kétszáz évet, és megél még ki tudja mennyit. Ma egy ház építéséhez kell építész, statikus, kőműves, ács, burkoló… had’ ne soroljam, hány szakma képviselője vonul fel – és összehoz valamit, ami esetleg már 10-20 év múlva tatarozásra szorul. A parasztember pontosan tudta, hova építse a házat, merre tájolja, milyen a talaj, milyenek az időjárási viszonyok. Tudta, hogyan kell bánni a fával, a vályoggal vagy a téglával, a náddal, amiből a tető készült. Emellett pedig tudott úgy állatot tartani, haszonnövényt termeszteni, hogy családjának együtt élő generációi megéltek belőle. Huszonegyedik századi gőgünkkel azt mondjuk: “a tudatlan parasztember”. Ilyenkor érzem: sok mindent felül kellene vizsgálni a fejünkben.

A másik gondolat, ami a parasztházakról mindig eszembe jut: nézzük meg azokat a kicsiny szobákat… az egyszerű konyhát, a mai szemmel szegényes eszközöket, berendezést… és mégis megvolt minden, ami kellett, pedig többet sütöttek/főztek, befőztek, füstöltek, savanyítottak, disznót vágtak… Nekünk a kis gyorsan összedobott ételeinkhez kell a legjobb mikro, a robotgép, a százféle kütyü… ezekhez persze minimum egy ikejás konyhabútor… és egyre nagyobb lakás, amiben mindezt fel tudjuk halmozni.

Akkoriban esetenként három generáció is lakott egy helyiségben, mégsem zavarták egymást. Ma már ragaszkodunk a külön szobához minden családtagnak… egy ház már nem épül meg két fürdőszoba nélkül… stb. Aztán mi történik? Néha azon veszem észre magam nem luxus-, de szép és kényelmes családi házunkban, hogy nem tudom, mit csinál mondjuk a fiam órák óta, mert felmegy a tetőtéri kis vackába, én két szinttel lejjebb teszem a dolgomat – ebédnél találkozunk. Persze nem fogok visszaköltözni a panel lakásba, mint ahogy nem tudom visszaforgatni az idő kerekét sem. De vajon jófelé fejlődünk-e?