Keresztek és kegyhelyek

Az útmenti keresztek eredeti funkciójuk szerint a település elejét vagy végét jelezték – ez mára már elmosódott. Átvitt értelemben szolgálhatják a lelki eligazodást, rámutatnak a határokra, a kezdetre és a végre. “Rendes” katolikus országokban szinte nincs hegytető kereszt nélkül: jelenti ez a hegy megmászásával együtt a transzcendenciához való felkapaszkodást is, a gyakran nehéz utat, amit megteszünk. Oltalmazójuk az Úti Boldogasszony.

Felsőmarácon…

Útközben…

… és tovább…

Anyagukat tekintve rendelkezésre álló pénzügyi erőforrások szerint készülhetnek egyszerű pléhből, amelyet ügyes vagy ügyetlenebb kezek utólag festenek meg; fából; kőből – illetve ezek kombinációjából. A keresztek fel vannak ugyan szentelve, de többségüket nem az egyház állította, hanem családok, hálát adva egy-egy gyógyulásért, vagy éppen alátámasztva ezzel Istenhez intézett kérésüket. Legtöbbször a talapzaton meg is lehet találni az erre utaló kis táblát. *

Kétvölgy elején..

Az Őrségben sokszor vészfékeztem útmenti kereszt miatt… mert annyira szépek. Szépek az erdőben, amikor hirtelen előbukkannak a zöldből… szépek a falu szélén, ahogy őrzik még a mi útunkat is… szépek az utcán, a templomok előtt – mindenhol. És nem csak szépek, gondozottak is: alázatos kezek gondoskodnak mindig friss virágról. Ember és Isten létező kapcsolata.

Kétvölgy végén…

Orfalu határában…

Domboldalban…

Máriaújfaluban az út egyik oldalán…

… és a másikon.

Kondorfán kertben…

Kétvölgy közepén.

Viszákon, az általános iskolából átalakított templom előtt. 🙂

* Okosságok a Magyar Katolikus Lexikonból. 🙂

Házak – második fejezet

Ez a ház a “mindent visz” kategória… persze én is tudok választani, hiszen az épület egy része még az útikönyvben is benne van. 🙂 Szemből egyszerű fehér házikó látszik, pont annyira van rendben, amennyire én szeretem: tiszta és gondozott, de semmi felesleges produkció. Ami igazán érdekes, az a hátsó épület, garázs vagy tároló helyiség, ami fából épült és egy igazi, élő fát vesz körül, az ágak a tetőn át nőnek tovább a magasba. Zsindelyes a teteje, vasveretes az ajtaja, pókhálók borítják a rozsdásodó, napocskás rácsos ablakot – az ember szinte várja, hogy valamiféle manók vagy más mesebeli lények lépnek elő az ajtó mögül és indulnak el sorban lefelé az úton, lámpácskát lóbálva a kezükben…. Öööö… azt hiszem, kicsit elragadott a fantáziám… 😀

Szóval A Ház-nak zegzugos kertje van, nincs sok öntöznivaló virág, csak nagy fák, és mikor először látom, már az augusztus végi levelek borítják a kerti padot és az asztalkát, az úton hullott almákon gurul az autó. “Hirtelen megállásból” rögtön beparkolok a háziak számára fenntartott helyre, utólag tudatosodik bennem, hogy szinte beállok a kertjükbe – szerencsére nincs otthon senki. Az említett két épület mögött még a telekhez tartozik egy szépséges völgyre néző füves kertrész (itt parkolok 🙂 ), egyszerű kis asztalka van székekkel – én azt hiszem valami kényelmesebb alkalmatosságot helyeznék ki ide, mert biztos, hogy órákig lennék képes nézni a völgyet, az erdőt, legyen bármilyen évszak (mondjuk plusz 10 fok fölött 🙂 ).

Nem ismerem a tulajdonosokat – nem is kell. De tudom róluk, hogy szeretik a falujukat, mert az üdvözlő/elköszönő táblák, amiket később már felállítva is látok, itt készültek. Biztos, hogy szeretik az állatokat, mert ezt a szép madárházikót is az elmúlt egy évben készítették, saját kezűleg. Biztos, hogy nagy magyarság-tudatuk van, erre utal a szintén az elmúlt évben felállított magasles, rajta a sólyommal(?). És biztos, hogy szeretik az Őrséget, különben nem laknának itt, nem igaz? 😉

Go

Reggel indulok. Indulunk. Most a családdal, egy délután és egy éjszaka leszünk lent, másnap tovább Ausztria felé. Örülök mint mindig – bár gyanítom, a lelkesedés kicsit egyoldalú… Nem szeretik a falut, igazi “városi népség” 🙂 , kényelemhez, full-ellátáshoz szokva… Talán elkiabálom, nem tudom – de hát ismerem őket. Gondolkozom, mit mutassak meg… talán Kétvölgy és Velemér… valami olyat, ami megfogja őket is, amiből kicsit ráéreznek, mit szeretek annyira az Őrségben. Nehéz ez… mert hát én mindent szeretek, nekem nem kell “attrakció”, éppenhogy nem kell semmi különleges. Ráadásul Veleméren a templomhoz mire felmegy az ember ugye azon a gödrös úton – és most nem a Katicával leszünk, ami Suzukinak álcázott terepjáró… 😀 már előre hallom a dünnyögést… 😛 Na mindegy, mit rágódok ezen… ÉN lent leszek MEGINT egy kicsit és kész. Éljük megfelelő mértékű egoizmussal az életet! 😀 

..

Az Úr legyen előtted, hogy jó utat mutasson neked.
Az Úr legyen melletted, hogy karjaiba zárjon és megvédjen a veszedelmektől.
Az Úr legyen mögötted, hogy oltalmazzon a gonosz cselvetéseitől.
Az Úr legyen tebenned,hogy megvigasztaljon, ha szomorú vagy,hogy megvédjen, ha rád rontanak.
Az Úr legyen fölötted, hogy megáldjon.
Így áldjon meg téged a jóságos Isten, ma, holnap és mindenkor.

(Csillagostól)

Akkor mit lehet itt enni…? 1. rész

A dolog errefelé talán egy kicsit fordítottan működik: nem akkor eszel mikor éhes vagy, hanem mikor találsz valami kaját. 🙂 Vagy később: már ismered a “lelőhelyeket” és próbálod úgy igazgatni a napi programot, hogy ebéd- vagy vacsoraidőben itt vagy ott legyél…., vagy előrelátóan megtömöd az Őrszem mini-hűtőjét hideg kajával. 🙂 Mindenesetre mikor először jártam a környéket, a lentebb említett kétvölgyi kudarc után már délutánra tényleg meglehetősen éhes voltam és nem jött szembe egy McDonald’s egy étterem, vagy egy bolt, ahol valamit kapni lehet. Viszont szembe jött a Hársas tó felé mutató tábla, sosem láttam, tehát vészfék, kanyar, erdei út, szépséges Hársas tó. És! Lángos illat! Az erdő közepén, a kis tó melletti lakókocsiból megveszem a legfinomabb(nak tűnő) lángost, amit valaha ettem. A tea a nevéhez hűen jéghideg, és azért a díszlet se’ kutya!

Lehet, hogy “ha tó van, akkor kaja is van”? 🙂 Mert a következő véletlen ebéd a Vadásánál esett meg, ahová szintén korgó gyomorral érkeztem. Valahogy annyira a sült kolbászra gondoltam… de annyira… bár már egy vajas kenyérrel, egy száraz szendviccsel is beértem volna, mégis valamiért a sült kolbász látványa lebegett a szemem előtt, mikor kiszálltam az autóból. Pontosan úgy, ahogy néhány perc múlva előttem volt… És még mondja valaki, hogy a kívánságok nem teljesülnek… 🙂

Hogyan lesz a kávéból barackízű narancslé? :-)

Az üzletek… mint gyerekkoromban. Tudom, sokat van itt emlegetve a gyerekkor, de hát éppen ez a fantasztikus az egészben: az Őrséget járni és felfedezni, olyan mint valami időutazás, talán éppen ezért is élvezem annyira. Sok szempontból hasonló az élet ahhoz, mint a főváros közeli faluban cca. 30 évvel ezelőtt.

Itt van pl. a kétvölgyi vegyesbolt, ami egész konkrétan “vegyes-italbolt” névre hallgat, letudva így minden szükségletét a kis falunak. Bemész, egyik oldalon a kicsi üzlet, egy ajtón túl pedig a helyi italbolt. A boltocska pont olyan mint régen Telkiben: polcokon jól-rosszul felcimkézve a nekünk már szokatlanul gyér kínálat, ősöreg mérleg, talán ha egy hűtőpult. Kenyér? Az már nincs. Zsömle vagy “valami”? Az nem is volt, mert csak kétnaponta, és ma nem az a nap van… 🙂 Korgó gyomorral nézelődök és egy csomag keksz lesz a napi betevőm, amíg nem találok valami helyet, ahol enni lehet. Nem sürgős. 🙂

Aztán Farkasfán a Tóka Koccintó a vegyesbolt mellett…. igazi “helyi műintézmény”. Kávét szeretnénk, de ez a kérés meglehetősen csodálkozó tekinteteket vált ki a pultosnőből és a helyi vendégekből. Mert hát kávét, azt normális ember otthon iszik… Jó, akkor kóla. Az nincs.  Tanácstalan tekintettel nézek körül, immár végleg lemondva a koffeinről… valamit most már vennem kell… narancslé? Az VAN! Annyira aranyos a kiszolgáló hölgy, mindenképpen kedveskedni akar, és mivel poharat azt köszönjük nem kérünk, akkor ad szívószálat… ok. Letelepszünk kint a padra, majd röhögésben törünk ki, mert a z ismeretlen márkájú narancslének barack íze van, az üvegen fel is fedezhető valami barack-féle rajzolat… mindemellett teljesen meleg, zaccos és csaknem ihatatlan… valamiért mégis ettől a perctől a szép emlékek közé tartozik.

Asszem szeretünk, Őrség… éhesen, álmosan és szomjasan is… 🙂

Return to Innocence

Gyógyíthatatlan szénaboglya guriga függő vagyok. Ahányszor elsuhanok az autóval különböző tájakon a napsütötte vagy éppen felhő árnyékolta szántóföldek mellett, és látom ahogy bepöttyözik a területet, azonnal vészfékezni támad kedvem… szeretnék kiszállni, odamenni, érezni az illatukat, megnézegetni, lefényképezni őket jobbról-balról, közelről, távolról… Ja igen, megint a gyerekkor… közrejátszik az is, biztosan. Ugyan csak 25 km-re a fővárostól nőttem fel, de azért falu volt az a javából, és szénaboglya is volt nem egy és nem kettő… milyen jól lehetett ugrálni meg dülöngélni a tetején, lecsúszni az oldalán… falusi gyerek lévén egyáltalán nem zavart, hogy a szúrós kis darabkák összekarmolják a bőrömet, bebújnak a ruhám szövetébe és a hajam közé.

És a szép hosszú szálak…! Amiket hazavittünk, bevágtuk az egyik végét négyfelé, óvatosan egy kicsit kihajtottuk, és máris lehetett fújni a szivárványos szappanbuborékot, ami az olcsó-szappanos víztől olyan erős volt, hogy még egy bokor ágára is fel tudott akadni, ott lóbálta magát néhány másodpercig, mielőtt aprókat fröccsenve szétpukkadt volna.

Az egyedül csavargásnak megvan az az előnye, hogy a bizonyos vészfékezést meg lehet ejteni. Az Őrségben nem gond, ha megállsz az út mentén ahol éred, ha esetleg jön egy autó, majd kikerül. És igen, a gurigáknak tényleg napsütés illatuk van, szépen simulnak a szálak egymáshoz, ahogy a gép összetekerte őket – igazából nem tudom miért, de nekem ez tetszik. Hosszú szálat is találok… vajon Palmolive tusfürdővel is műxik? 😉

A Batha portán pedig a régi szalmagurigák új értelmet kapnak:

… tavaly szalmakukac….

… az idén szalma-asszonyság. 🙂

Idézgetős

“Pedig néha megesett, hogy egyik-másik cserépedény alighogy elkészült, csak úgy magától szétpattant, mert az agyagban benne maradt néhány parányi kavicsszemcse, ami nem porladt szét egészen. De vele ilyesmi szinte sosem fordult elő. … keze villámgyors, mégis hajszálpontos mozdulatokkal járt a korongon, és barnára pörkölődött ujjbegyével olyan finoman cirógatta a korsók és kancsók kerek domborulatait, ahogy a Jóisten simíthatott végig Éva csípőjén a világ teremtésének napján.”

/Mariolina Venezia: Ezer éve itt vagyok/