Nyüsssz…

Hát mostan egy kicsit elszontyolodtam, mert nézegettem őrséges blogokat, és majdnem mindegyik arról szól, hogy vettek egy házat és nagy boldogságban családilag felújították… stb. Bár tényleg szeretnék egy házat én is az Őrségben (elméletben), mégsem egy háznak a ténye kelt bennem egy egészen icipicike irigységet, nem az, hogy valakinek volt/van X millió forintja erre a célra. Inkább az, ahogy párok/családok nagy egyetértésben, ugyanazt szeretve és akarva véghez visznek valamit… valamit, aminek az eredménye szép és időtálló. Nem átutazók többé mint én, aki csak morzsákat csipegetek fel innen is, hanem esetleg végleges otthonukat találják meg az Őrségben, megismerve így valóban az embereket, a szokásokat, az ételeket, és mindent, ami oda tartozik. Na mindegy, hát ez van… úgy kell nekem, miért nem Telkiről írok blogot, ahol viszont én vagyok otthon. Ööööö…. tulajdonképpen… most hogy szóbajött…  😀

Szvíthóm… :-)

Az Őrszem Fogadót nem mindenki szeretné, mert elég zajos. Valamiből szegény tulajnak is élni kell, ezért az épület aljában működik a helyi kocsma, felül a tetőtérben pedig van négy vendégszoba. Viszont szerintem nagyon szép, mindenhol faburkolat, a teraszokon is fa garnitúrák, muskátli az ablakban, és főképpen tisztaság: sosem volt panasz a fürdőszobára, az ágyneműre vagy a törülközőkre, és én csak ezekre vagyok háklis. Van fűtés, tehát egész évben lehet menni és igazán nem drága. Reggelit is lehet kérni, és az ott dolgozók nagyon kedvesek. (“Bajusszal” pl. már nagy haverságban vagyunk. 🙂 )

Megvan egyébként a hangulata a helyi krimónak is: van egy-két HVCS (Helyi Vagány Csávó by Lazac), akik direkt szórakoztatóak, és hát őszintén szólva elég viccesek, ahogy este 10 felé próbálják hazakormányozni a biciklit kissé kokszos állapotban. 🙂 Mindig van egy-két “falukutyája” a bejárat előtt, ezekkel én különösen szeretek haverkodni, szegénykék koszosak, büdösek, de annyira kedvesek tudnak lenni, hogy legutóbb megosztottam az egyikkel még a rántott csirke adagomat is (konkrétan ő ette meg az egészet). 🙂

 

Ahogy már írtam is: jó ide megérkezni. Ősszel, egy ködös, sötét estén szinte elképzelhetetlenül kihalt a táj, épphogy néhány ablakból szűrődik ki fény, az utcai világítás (már ahol van utca, ugye… 🙂 ) valahol a ködpaplan fölött, épphogy átszűrődik némi fehérség. Kb. 25 km-t kell megtennem, az országúton nem lehet látni semmit, alig haladok negyvennel, de inkább harminccal… esetenként hússzal… kettesből ritkán váltok feljebb, a négyes sebesség elérhetetlennek tűnik. Itt legtöbb helyen még az út szélét jelző fényvisszaverős oszlopok sincsenek, az ember szinte vakon autózik, ködgomolyagból ki, majd hirtelen újra be… közben arra koncentrálok, hogy valahogyan legalább az út szélét érzékeljem. Átsétál előttem néhány őz, utolérek és sikeresen kikerülök egy kivilágítatlan biciklist, utána egy gyalogost, meredek manőverrel megkímélem az életét egy út közepén baktató sündisznónak. A mellettem ülő Kiskorú nagyon viccesnek és kalandosnak találja az egészet – én kevésbé. Nagyon szeretek vezetni, de már a métereket számolom, mikor érek “haza”. És végre! A tök sötét Szalafőn áthaladva már látom az Őrszem ködfüggönyt átütő erős sárga fényeit, megkönnyebbültem hallgatom, ahogy a kavicsok ismerősen csikorognak a parkolóban a kocsi kerekei alatt. Na… innentől hívom “Szvíthóm”-nak… 🙂


Egy őriszentpéteri gelencsér

A Zsohár” útbaesik – sajnos. 🙂 Mert így először lett egy zöldmázas bögrém… aztán négy… aztán cukortartóm… méztartóm… és végül csirkesütőm. És kiskancsóim és kis kerek agyagvirágaim, amit az unokája csinált. És gyanítom, még nincs vége…! 🙂

Jó nézni ahogy dolgozik. Jó nézni a rendetlenséget, ami a műhelyében van, a folyamatos munka nyomát, a kellékeket, anyagokat szanaszét. Polcokon a száradó kész darabok, arrébb nyitva a kemence ajtaja, zsúfoltan tele kiégetésre váró bögrékkel, köcsögökkel, tálakkal – mikor mi fér bele. Bepróbálkozom: nincs-e törmelék, mert szívesen megvenném a selejtet mozaikhoz. “Nálam törés nem igazán szokott előfordulni” – mondja szerényen. Hát bizony lehetnél egy kicsit ügyetlenebb is… 😛 🙂

A bölcsesség házat épít magának…

A veleméri templom és a kis rét az a hely, ahol jó lenni. Isten jelenléte,* a Szt. György vonalak, a templom fényjátékai, a freskók néhol megfejtésre váró ábrái, a sárga falak, az épület lenyűgöző egyszerűsége, a környező erdő csendje… Velemérre mindig vissza kell menni, újra és újra megélni a békességet,  letenni a napi gondokat, hálát adni a létezésért.

Velemér

Mikor megérkeztem egy augusztus végi délutánon, egy kocsi volt ott az enyémen kívül. A templomból erőshangú férfinevetés hallatszott ki – már fel is fújtam magam, hogy biztos itt van valami lökött turista, aki nem tudja hogy kell viselkedni egy ilyen helyen, és majd jól elrontja nekem az áhitatomat…. Nyah, hát ő volt a plébános. 🙂 Szerencsére elment, csak a jegyárus néni maradt, én – és a templom. Megnéztem, többször körbejártam kívül-belül, aztán leültem a lépcsőjére, a hátamat nekivetettem a napmelegítette hétszáz éves köveinek… Őrségi őriznivaló pillanat. 🙂

*Most, hogy belegondolok: nem ég örökmécses. Vajon miért?

Őszi szezon

Azért nem vagyok ám reménytelenül magányos farkas, olyan is volt, hogy tízen voltunk: ahogy egy nagy olasz család: felnőttek, kamaszok, pici gyerek, kicsi gyerek, mindez egy darab kutyával súlyosbítva. 🙂 Október végefelé zajlott a kiruccanás, nem volt túlságosan jó idő, de ez igazán nem rontott az eseményen. Akkor “találtuk meg” az Őrszem fogadót, el is foglaltuk mind-az-összes négy szobáját. Szerintem jó volt. Szerintem majd egyszer megismételjük. És szerintem jó képek készültek éppen az őszies időjárás, a különös fények, a rozsdásodó táj miatt. És persze miattunk. 🙂

Házak – első fejezet

Az Őrségben (is) mindig házat akarok venni. Nem, nem vagyok valami unatkozó milliomos, ez csak olyan szójáték – vágyakozás valami után, ami nem valósulhat meg. Viszont legalább tudok vágyakozni, el-eljátszom a gondolattal, és mint tudjuk, a remény hal meg utoljára… 🙂

Több jelöltem is van. A legutóbbi ez:

Őriszentpéter felett van a domboldalban, kicsit távol az országúttól. Boronaháznak nézem, valószínűleg nádtetős volt, a szép gerendák még mindig megvannak. Kicserélték az  ablakokat is, és ami nagyon tetszik, az az új hozzáépítés ott jobbra – modern, és mégis nagyon illik a házhoz. Kicsi fából ácsolt tornác van, kerítés őrségi szokás szerint semmi, csak ez a keresztbe tett sorompó-féleség (értsd: ne gyere be, nem vagyunk itthon 🙂 ). Saját tóka is van. Az nem tudom miért fontos, de ha őrségi házam lesz, ott legyen tóka is. Pont. 😀

Persze senki nem mondta, hogy a ház egyáltalán eladó lenne, de ez engem túlságosan nem zavar, hiszen úgyis csak álomházon járhat az eszem amit álompénzből veszek meg.  🙂 Mint ahogy az sem zavar, hogy csak sárosút vezet fel, semmilyen üzlet nincs a közelben, sőt egyáltalán… semmi nincs a közelben, csak másik házak, nagy mezők, szalmagurigák, legelésző tehenek, sétáló gólyák és gólyára vadászó cicák… 🙂